7. "Ne sírj, Husi"

Igen tudom, késtem a résszel, de totál elfelejtettem, amiért bocsánatot kérek. Viszont most itt van a rész, és azt kell mondjam, hogy az eddig megírtak közül ez az egyik kedvencem, szóval remélem nektek is tetszeni fog. És azt is hozzá kell tennem a kis bevezető szövegemhez, hogy részben eszmétlenül csalódott vagyok, mivel az utóbbi két részünkre egyáltalán nem érkezett komment, sőt a feliratkozók sem nőttek, sokkal inkább csökkentek. Nagyon remélem, hogy fordul most a kocka, szóval kimondhatatlanul várom mind a kettőt!  Ja igen, és végre kikerült az oldalsávba a trailer, amit én készítettem szóval kukkantsátok meg!

Jó olvasást!

Fran D. Black

7. "Ne sírj, Husi"

Lotti

Ahogy Dénes hajolt előre hozzám, egyszerre tágult ki a szemem. Ez most mégis mi? Megpuszilta a homlokom minden ok nélkül...  Jézusom. Valószínűleg, ahogy hátra dőlt ő is észrevette a döbbenetemet, mert a határtalan vigyor leolvadt az arcáról.

- Uhh... én... Bocsi, nem akartam rosszat - mondta, a szavait inkább a csónak aljának, mint nekem intézve. A tarkóját vakarta, és látszott rajta, hogy nincs a helyzet magaslatán.

- Nem, dehogy! - reagáltam le, egy kicsit hevesebben talán a kelleténél, ezzel csak tovább rontva a helyzetet. - Mármint, izé, nem baj csak... Ezt miért csináltad? - érdeklődtem, mire vonakodva, de rám emelte a tekintetét.

- Ja... Nem tudom, csak úgy, tudod, ösztönből - felelte, de nem tudtam mit mondani rá. Feszült csend állt be közöttünk, és már csak a gondolat is kínos volt, hogy így kell végig ülnünk az egész csónakázást.

- Figyelj, felejtsük el inkább, jó? - szólalt meg végül pár perc múlva, egyenesen az enyémbe fúrva a tekintetét. - Mintha meg sem történt volna - vonta meg a vállát, miközben még mindig a csodás zöld szemeit tanulmányozhattam. Bólintottam, pedig tudtam, hogy mindketten nagyon is jól fogunk emlékezni erre a jelenetre, vagy ezért, vagy azért.

Ezután tulajdonképpen tényleg kellemes volt a hajókázás. Nem lettem vizes, és tök jót dumáltam Dénessel mindenről, miután átugrottuk a kötelező szerencsétlenkedést.

- Köszönöm szépen - mosolyogtam rá, amikor segített kiszállni a hajóból. - Ez tényleg tök jó volt - bólintottam lelkesen.

- Örülök, hogy jól érezted magad - mosolyodott el ő is, majd az öreg kikötős bácsinak is megköszönte a lehetőséget.

- És akkor mennyivel tartozok? - kérdeztem, és próbáltam tartani a vigyorgást, hogy ne legyen balhé a kérdésből.

- Na, ne kezd, Lotti! - rivallt rám. – Mondom, kuss! - mondta viccesen, mikor már nyitottam volna a szám, de egy gyilkos pillantással belém fojtotta a szót.

Így tovább beszélgetve, és röhögve sétáltunk vissza a szálláshoz a sötét utcákon. Miután sehol nem találtuk a többieket, be is mentünk, és mikor a szobáinkhoz értünk szétváltunk.

Belépve, Janát és Vivit is ott találtam, egymással szemben, a saját ágyukon üldögélve. Valószínűleg Jana se jöhetett olyan régen, mivel Vivi törökülésben a könyvét is kezében tartotta. Nagyon sápadtnak tűnt továbbra is, látszott rajta, hogy még mindig nincsen jól.

- Hol a fenében voltál? - ugrott fel Jana, amikor észrevettek. - Már megint kerestelek mindenfelé. - A tekintete szinte ölni tudott volna, és komolyan mondom beparáztam attól, ahogy abban a pillanatban ordibált velem.

- Dénes elvitt hajózni, végig ott voltam - mondtam váll rángatva, közben nyugisan elkezdtem kibújni a cipőmből, meg a vékony kabátomból. Azt hittem ezzel a válasszal lenyugtatom Janát, de erről szó sem volt. Az arcszíne egyre inkább kezdett átváltani vörösbe. Igazán kezdtem azt érezni, hogy itt nem csak az aggódásáról van szó.

- Jajjj de romantikus, hogy el ne ájuljak - csapta össze a tenyereit. - Hogy is nem jutott eszembe, hogy már megint vele enyelegsz? - csapott a homlokára színpadiasan. A szemöldököm már lassan a hajamat verdeste döbbenetemben. Mi ütött ebbe a lányba? - Mert Déneske így, rózsaszínköd úgy, dugibugi meg amúgy - kényeskedett, tovább folytatva az alakítását. Azt hittem még jó pár percig nem fog leállni, de most gúnyos pillantással rám meredt, és egyértelműen a válaszomat várta.

- Most meg mi az isten bajod van? - tártam szét a karjaim kérdőn. - Ti léptetek le szó nélkül, csak úgy közlöm. Ott maradtunk ketten, és jobb ötlet híján, inkább jól éreztük magukat. Mi problémád van ezzel? Féltékeny vagy, Jana, vagy mi van? - Teljesen véletlenül a végén már én is szinte ordibáltam, és volt egy olyan sejtésem, hogy így nem csak mi hárman hallhatjuk a veszekedésünket.

- Féltékeeeny? - kiáltotta, most már tényleg olyan külsővel, mintha azonnal felrobbanna. - Normális vagy te? Nem veszed észre magad? Eddig az egész kibaszott osztálykiránduláson, végig a két napon neked Déneskéről meg esetleg Rolandkáról szólt minden. Csak úgy szólok, hogy engem kihagytál a programodból - húzta el a száját -, és gondolom ezt Vivi nevében is mondhatom - intett a lány felé.

- Khm, engem inkább hagyjatok ki ebből, köszi - krákogta Vivi, majd visszadőlt a falnak. Ettől függetlenül töretlenül koncentrált minden szavunkra, esze ágában sem volt olvasni vagy ilyesmi, szinte már csak a popcornt várta.

- Szóval neked az a bajod, hogy másokkal is foglalkozom? - nevettem fel erőltetetten. - Már ne haragudj, de attól még, hogy utálod Rolandot, vele is szinte pont ugyanolyan jóban vagyok, mint veletek, és ezt te nagyon jól tudod. Nem hiszem el, hogy lennél olyan köcsög, hogy az önzésed miatt "eltilts" tőle! Ami meg Dénest illeti, attól még, hogy én is, na meg ő is a legjobb barátaid vagyunk - hasonlóan a Roland ügyhöz - már mi nem is lehetünk jóban? Ez valami új Jana-szabály? Mert, akkor közlöm veled, hogy ez megint egy óriási marhaság! - Féltem, hogy lassan túllépünk a határon, de mégis meg kellett védenem magam, nem hagyhattam annyiban. Jana szemei összeszűkültek a Roland témánál, majd Dénesnél már a kezeit is karba tette durcásan.

- Jó, rendben, felfogtam, hogy én vagyok köcsög, hogy totál leszarsz, és ez teljesen az én hibám, mert ugye te maga vagy a tökély, de azért mégis szívesen bemutattam volna Annát. De nem baj én totál elfogadom, hogy kuki hiányod van, és úgy követed a két srácod, mint valami gáz puli kutya. - Jana már nem haragosnak tűnt. A hangsúlya inkább gúnyos, lenéző és megalázó volt. Nem tudtam ki ő, de abban a pillanatban biztosan nem az a lány volt, akit már sok éve a legjobb barátnőmnek tartottam.

Egy vad mozdulattal letöröltem a pár legördült könnycseppet az arcomról. Odasétáltam az ágyamhoz, és amilyen gyorsan tudtam, átöltöztem pizsamába, aztán felkaptam a kispárnámat.

- Tudod mit, Jana? Menj a francba! - fordultam a lány felé, aki értetlenül nézte mit művelek. Aztán az ajtóhoz indultam, és kiléptem a folyósóra. Mikor csaptam be még hallottam, hogy Vivi odamond Janának egy "szép volt"-ot, amire csak egy toporzékolás-morgás duót kapott válaszul.

Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy Déneshez kellene mennem, de egyből el is vetettem az ötletet, mert semmi okom sincs rá, hogy hozzá menjek, úgyhogy elindultam az utolsó szoba felé.

- Szia - köszöntem Olivérnek, miután a kopogásomra kinyitotta az ajtót, és próbáltam egy művigyort erőltetni magamra, de úgy tűnt totál reménytelenül. Olivér jól tudta, hogy nem hozzá jöttem, így félre állt, hogy be tudjak menni.

Roland az ágyán ült, és a falnak dőlve nyomkodta a telefonját. Amikor besétáltam, felkapta a fejét, és egyből fentebb emelkedett.

- Na, mi van picim? - kérdezte, és fürkészően végig mért. Fogalmam sincs, hogy tudja bárki utálni ezt a srácot, pedig egyből itt van két ember alig száz méterre, akik ki nem állhatják. Belenéztem a sötétbarna, szinte fekete szemeibe, és egyből elsírtam magam, arcomat a párnámba temetve. - Héé, nyugii - mondta lágy hangon, és hallottam, ahogy megreccsen az ágy, mikor felállt. Odalépett hozzám, kidobta a kezemből a párnát, majd nagyon szorosan megölelt. - Ne sírj, husi - szólt, miközben a hajamat simogatta, és egyáltalán nem zavarta, hogy összekönnyezem a pólóját.

- Itt aludhatok? - szipogtam, egy kicsit eltávolodva, hogy láthassam az arcát.

- Még szép - mondta, és elvigyorodott. - Na, de most mondd el mi történt - fejezte be, és leültünk az ágyára egymással szemben.

Annak ellenére, hogy Rolandhoz csak baráti szálak fűznek, vagy legalábbis majdnem, ezen az éjjelen azt is megértük, hogy egymás karjaiban aludtunk, miközben a szobában még volt két plusz fő.