1. Bocs, hogy lehánytalak

És igen, elérkezett a várva várt December 24. és vele együtt az első rész a mi kis blogunkon. Elsőnek is szeretném megköszönni a 3 feliratkozónak az előre megszavazott bizalmát felénk, remélem nem okozunk nekik csalódást, és hozzuk az elvárt szintet. Aki pedig eddig még nem tette meg a feliratkozást, reméljük az első részek után pótolja ezt az elmaradást. A kommenteket is nagyon várjuk, és - majd miután kész lesz - a chatbe is írjatok nekünk bátran!

Jó olvasást kívánok az első részhez! A következőig nem kell majd sokáig várnotok, ugyanis holnap érkezik, az már Dénes szemszögből.

Boldog Karácsonyt!

Fran D.

1. Bocs, hogy lehánytalak

Lotti

Egy órányi várakozás után - ami számomra leginkább hisztizéssel telt, mivel már a gondolattól is rosszul voltam, hogy fel kell ülni arra a micsodára - felszólítottak minket a felszállásra. A többiek egyből felpattantak, előttem viszont lepörgött az életem.

- Induljon a buliii - kiáltotta Olivér, mire mindenki röhögésben tört ki.

- Úgy érted az osztálykirándulás, igaz? - kérdezett vissza az ofőnk, Erika néni.

- Neee - nyöszörögtem, mikor elindultunk, és megszorítottam Jana karját.

- Nyugi már, Lotti, csak te parázol - rántotta el a kezét egyből.

- Mert csak én gondolok bele a következményekbe! - Jana fél szemöldökét felhúzva bámult le rám.

- Mit ki nem találsz! - forgatta a szemét.

Aztán felültünk az Amszterdamba tartó repülőre. A lépcső előtt enyhén szólva megtorpantam, de Jana hátulról megtámogatott kicsit, így már nem volt visszaút.

Beültem középre. Bal oldalamra az ablakhoz Vivi ült, míg másikra Jana.

- Úristen, úristen, úristeeeeen - hisztiztem tovább. Szememből már a könnyek kezdtek folyni, és alig bírtam szorítani jobban a karfát, vagy éppen barátnőim karját. A felszállás határozottan életem legrosszabb percei közé tartoztak. Eközben Vivi mellettem egyszerűen csak röhögött rajtam, Janának pedig látszólag az idegeire mentem. - Jézusom. Most már bármikor lezuhanhatunk - ziláltam.

- Lotti, hagyd már abba! - rivallt rám Jana, újra.

- Te könnyen beszélsz! Annyit repültél már életedben, mint az osztály többi tagja együtt véve.

- És, mint látod, még élek - mutatott végig magán gúnyosan.

- Argghhh - nyögtem, és jobbat nem látván dobolni kezdtem lábaimmal.

- Most komolyan, mit vársz mit csináljak, hogy befogd? Nyilván nincsenek meg azok a képességeim, amivel sikerülne elhallgattatni, úgy tűnik. Ide hívjam Rolandot, vagy mi? Dénest? - hadarta, és ezzel legalább annyit segített, hogy míg megdöbbentem, nem gondoltam arra, hogy a következő pillanatban meghalunk. Roland a legjobb barátom volt. Sok időt töltöttem vele, és tényleg elengedhetetlen része volt az életemnek. Dénes ellenben... khm. Hogy is fogalmazzak? A mi kapcsolatunkra nem találták meg a megfelelő szót. Nem igazán voltunk barátok, olyanok mint mi, Rolanddal, de annál kevesebbek, vagy többek se. Talán, ha annyival fogalmazom meg, hogy ő az osztálytársam, és kész, le is írtam a dolgot.

- Ne idegesíts Jana! - néztem rá tágra nyílt szemekkel, mivel megláttam az arcán a kombinálás sajátos kis formáját, amilyet csak ő tud. Jana ördögien elmosolyodott.

- Roland helyet cserélünk! Most! - ordította, amit természetesen mindenki hallott, így hamar a figyelem középpontjába kerültünk. Velünk párhuzamosan Matyi felriadt álmából Dénes mellett, de mire már Roli ült mellettem, vissza is borította fejét a másikján ülő néni vállára, aki szinten bóbiskolt. Édes látványt nyújtottak.

- Na, mi van, mi van fosikálunk, Lottika? - kérdezte Roland, és egyből a combomra tette kezét.

- Ne is mond! - nyögtem, és újra uralmat nyert rajtam a halál félelmem.

- A legkisebb veszélyben sem vagyunk, ne parázz már.

- Ne hazudozz! Ezzel nem segítesz - ráztam meg a fejem.

- Nem jöttél még rá, hogy én sosem hazudok? - nézett rám komolyan. Egy pillanatra már szégyelltem volna el magam, mire mellettünk Dénes felnevetett.

- Te meg min röhögsz? - kapta rá a tekintetét Roland.

- Á semmi, csak olyan vicceseket beszélsz - kuncogott tovább. Imádtam, ahogy nevetett. Eszméletlenül édes volt ilyenkor. Arcain gödröcskék jelentek meg, zöld szemei csillogtak. Alapból is kifejezetten helyes volt, a belőtt világos barna hajával, de nevetve határozottan letudta volna venni az összes lányt a lábáról.

Roland kérdőn nézett rá, és láttam rajta, hogy Dénesnek már ennyivel sikerült felidegesítenie őt.

- Egyrészt mi neked ezen a nevetséges? Nem mondtam semmi viccet. Másrészt egyáltalán miért hallgatózol? Magán beszélgetés volt, ha észre vetted. - Dénes rá meredt. Csak reménykedni tudtam, hogy normálisan válaszol, mert simán kitelt volna tőlük, hogy ott nyomban egymásnak esnek a repülőn.

- Ha nem csak magaddal foglalkoznál, akkor rájöttél volna, hogy olyan hangosan pofáztál, megkockáztatom mindenki hallotta. Arra pedig, hogy te nem szoktál hazudni, csak annyit tudok mondani, hogy az előző este nem ezt igazolta. - Ahogy Dénes befejezte, elégedett vigyor ült ki az arcára. Roli megmerevedett, de továbbra is értetlenül nézett, bár azt már nem tudtam eldönteni, tényleg nem tudja miről beszél, vagy csak megjátsza.

- Mit akarsz ezzel mondani? - kérdezte, ökölbe szorított kézzel.

- Például, arra, hogy azt állítottad mindenkinek, hogy Lotti a barátnőd. Vagy ez talán nem hazugság? - Dénes érdeklődve előre dőlt, a kérdést már felém intézve. Újra ledöbbentem. Tátott szájjal néztem Rolira.

- Ez komoly? - kérdeztem halkan, de úgy látszott nem jött össze, mert Dénes megint felnevetett.

- Sejtettem - szólt. - Mert később már lecsaptad tőlem azt a szép szőke csajt, azt mondva, hogy hagyjon, mert meleg vagyok. Szánalmas. - Roland kővé dermedve ült közöttünk.

- Ezeket csak kitaláltad - krákogta.

- Nem emlékszel rá? Érdekes, mert a Lottis sztorinál még csak nem is ittál - röhögött tovább. Ő jól szórakozott, de Roli szemei szikrákat szórtak. Elgondolkoztam a hallottakon, de úgy döntöttem nem foglalkozok vele igazán. Azért Roli kezét elvettem a combomról ezek után. Rám bámult, de Dénes szóval tartotta, így inkább rá figyelt.

Még pár percig hallgattam a veszekedésüket, ami attól kezdve, hogy "az a szép szőke csaj" akart-e Rolanddal smárolni, egészen addig, hogy melyikük a kigyúrtabb minden témára rátért.

Ekkor az egyik légiutas kísérő lány közéjük sétált, és felszólította őket arra, hogy ne zavarják az utasokat. Aztán a fülemre raktam a fejhallgatómat, és az út végéig a zenére koncentráltam.

》》》》》》》》》

Az út alatt még sikerült is elterelnem a figyelmem, amiben ugye a fiúk is segítettek, de amikor a kis hangocska megszólalt, hogy megkezdődik a leszállás újra beparáztam. Egyből hülyének tituláltam magam, amiért a felszállást tartottam borzalmasnak. Az ehhez képest kispista volt.

De büszkén jelenthetem, túléltem, bár arról már ne beszéljünk, hogy mennyire éreztem szarul magam.

A közérzetemre még rátett pár lapáttal a buszozás és mozgólépcső, ami a csomagteret előzte meg.

A bőröndöket szállító szalagnál néhány fiú előre ment a csomagjainkra vadászni. A lányok meg csak mutogattak, és kiabáltak, melyik az övék.

Szerencsém volt, hogy Roland tudta melyik az enyém, hiszen nem bírtam megszólalni se a pokoli émelygéstől. Ezt hittem még abban a pillanatban, hogy szerencse, de a következőben már teljesen másképp gondoltam.

Roli odahozta, és lerakta mellém a bőröndöm. Nem is indult vissza egyből, talán látta rajtam, hogy rosszul vagyok.

Azt akartam mondani neki, hogy "köszi", de amikor nyitottam volna a szám, pocsék íz töltötte ki. Már nem tudtam megállítani a feltörő ingert, előregörnyedtem.

Lehánytam Roland farmerét.

Felegyenesedtem, és próbáltam felfogni, mi is történt. A szám elé kaptam a kezem, és eközben valaki átkarolta a nyakam.

Dénes. Végig nézte az egész jelenetet. Furcsálltam, de mintha elégedettnek tűnt volna.

- Te Lotti, én egyre jobban bírlak - felelte, és kitört belőle a röhögés. Ott álltam elszörnyedve, előttem a lehányt Roli, aki úgy tűnt nem kapott sokkot, csupán nem tudja mit tegyen, vagy mondjon, eközben pedig az a srác karolta át a nyakam, aki ki nem állhatja.

Éljenek a kicsit sem kínos élmények.